Hosszasan küzdöttem a “blog importálása” nevezetű procedúrával, de sajnos vesztettem. Ezért aztán szépen egyesével átmentettem a bejegyzéseket…

Várok mindenkit oda szeretettel! (A kommenteket még nem tudom, hogy át tudom-e menteni. Ha nem sikerülne, akkor mindenkitől bocsi-bocsi, de legalább lehet újra termelni!)

Tehát ide költöztem: http://androgun.blog.hu

Elég furán kezdődtek anno a gimis éveim. Előtte egy 18 fős osztályba jártam, ami nem is osztály, inkább család jellegű volt, mindenki nagyon szeretett mindenkit, egyébként a jóbarátaim 80-90%-a is abból az osztályból származik. Aztán nyolcadik év végére a tantestület “költséghatékonytalannak” ítélte egy ilyen kis létszámú osztály fenntartását, ezért szétbombáztak minket, és az osztály fele (elvileg a jobb tanulmányi átlagúak) bekerültek az akkor még gyűlölt “ásokhoz” a gimi 4 évére. Az első hetekben látványosan tüntettünk eme erőszakos integráció ellen, szünetekben rohantunk vissza a régi osztályhoz, nem vegyültünk. Aztán kiderült, hogy van néhány gyerek itt is, aki legalább annyira renitens, mint mi, ha nem jobban, így elkezdtünk mi is kicsit nyitni az új osztálytársaink felé. Ennek nyomán kialakult egy “fantasztikus négyes”, vegyesen, kettő a régi béből, kettő pedig az ából. Gyakorlatilag ez tette élhetővé a ránk váró négy évet. Én mondjuk mindig is úgy éreztem, hogy ez a három őrült mindenben túltesz rajtam, de úgy látszik, én is kellettem oda, mert a sok marhaság, amit műveltünk, nagy-nagy harmóniában volt egymással. Mindenknek megvolt a maga profilja. Kata volt a “bármit bevállalok minden mindegy alapon” vagyány hősnője, mindez szarkasztikus humorral és mély eleganciával. Niki volt a “rút kiskacsából szexi és okos hebrencs”, aki pont a gimis évek alatt bontogatta nőiességének és partykedvének szárnyait, ami igazán címlapra illő szituációkba kergette őt, legnagyobb vigasságunkra. Balázs volt az osztály “fura és nem kevésbé gonosz figurája”, aki, ha kipécézett magának valakit, az nem menekült érettségiig, így kergetett depresszióba nem egy osztálytársat, és munkanélküliségbe egy matektanárt. De mi tudtuk, mert néha véletlenül fellibbentette a fátylat, hogy valójában aranyszívű, és csak azt bántja, aki az ő groteszk ámde logikus értékrendje alapján azt megérdemli. És voltam én, de magamat nem tudom azokból az időkből jellemezni, de majd ha megjavul a komment, Kata majd biztos kisegít valami ideillő definícióval, hogy milyen szerepet is töltöttem be a mi kis beteg klikkünkben. Ami a lényeg, hogy holnap találkozom ezekkel a nagyszerű emberekkel, és alig várom már. Biztosan mindenki nagyon megváltozott és megkomolyodott, de titkon reménykedem, hogy azért a találkozó végére kibújik mindenkiből a vadállat :)

Na hát teljesen fölösleges volt magamat annyira túráztatnom. Kiderült, hogy a hirdetés egy része hazugság volt (építés anyaga nem tégla, hanem kő), valamint, hogy a szomszéd újgazdag suttyó harcikutyákat tenyészt, amik egyész nap permanensen ugatnak. Mi meg úgy gondoljuk, hogy ha már kiadunk tíz millát azért, hogy kiköltözzünk a természetbe meg a csendbe, ne ezt kelljen hallgatnunk, plusz ne kelljen a későbbiekben gyomorfekélyt kapnom az izgalomtól, hogy mikor ássák át magukat a kerítés alatt, és szedik szét a gyerekeinket. Egyébként a telek másfél km-re van az úttól, ami nem is lenne baj, ha normálisan el lehetne jutni odáig kocsival. De szegény Bálnácskának csak odafele vagy 3-szor leradíroztuk az alját, és azért egy kocsi nem annyira fogyóeszköz, hogy ezt megengedhessük magunknak. Plusz a ház első fele lefelé vándorol, ami szintén elég aggályos. Szóval nagy csalódás újra, kezdődik minden előről.

…ezt mondja a szívem, ha eszembe jut a házikó, amit délután megyünk megnézni…

Mostantól a világ újra elkezd színesebb lenni, aminek a mai napon első bizonyítékául az általam rittyentett tavaszi reggeli szolgált:


Egyébként épp miután már feladtam abbéli reményemet, hogy valaha is saját és szeretnivaló otthonunk lesz, találtam egyet, és épp Ott, ahonnan az egész keresést kezdtük, az álomtelepülésen, ahol bolyhos barik kolbászolnak a zöld domboldalakon. Kicsit szégyellem is magam, hogy ha csak pár hétre is, de képes voltam lemondani róla. Nem szabad elkezdeni feladni az álmainkat, mert aztán megszokjuk, és a halálos ágyamon le fogom köpni saját magam, ami eléggé lehangoló lenne. Szóval jobban kell figyelnem belülre, magamra, magunkra, a mi kis meleg és illatos magánvilágunkra, és kevesebbet a külvilág zavaró zajaira és fényeire, mások tévútjaira és tévképzeteire. Ez a recept.

6250 Ft-tal (tulajdoni lap hiteles másolata), kb. 3 órával (lakás többszöri megtekintések ideje összesen), 2 héttel (a lakásra irányuló reménykedésünk ideje) és még pár ezer forinttal (telefonszámla) később “kiderült”, hogy a tulaj tartozása meghaladja a vételárat. (Mellesleg nem is adhatja el, de ezt még mindig nem sikerült felfognia.) Tanulság: a) mindenki suttyó b) cigánnyal mégsem üzletelünk (pedig már épp megállapítottuk, hogy de) c) ha már annyira tetszik egy lakás, hogy másodszor is megnéznénk, tulajdoni lapba betekintés d) mindenki suttyó

…amikor véletlenül kiderül, hogy a megvenni kívánt ingatlanon végrehajási jog van, ami azt jelenti, hogy már nem a tulajdonos rendelkezik felette, hanem egy bírósági végrehajtó, akinek hetente 1-szer 6 óra fogadóideje van, és aki az egyetlen lenne, aki meg tudná mondani, hogy a jelzálog összege a kamatokkal, járulékokkal együtt már meghaladta-e magát a vételárat, avagy sem (ugyanis a bank minderről állítólag nem tud). Az sem rossz továbbá, mikor az eladó és az ingatlanos kórusban állítják, hogy ők erről szintén nem tudtak, sőt, az eladó sem a banktól, sem a Földhivataltól nem kapta meg egy alkalommal sem a tértivevényes értesítést a végrehajtási jog tulajdoni lapon történő bejegyzéséről. Külön öröm számomra, amikor kiderül a 30-40 ezres közműtartozásról, hogy valójában 300-400 ezer, és akkor még nem lehet tudni, hogy ez is végrehajtás alatt áll-e, ami plusz járulékokkal, kamatokkal, effélékkel jár. Azt most hagyjuk, hogy miért vesz fel valaki hitelt, ha nem tudja fizetni. De azt már végképp nem értem, hogy hogy képes valaki homokba dugni a fejét, és hagyni, hogy elárverezzék a feje fölül az otthonát, csak azért, mert nem képes utánajárni mindannak, aminek nekünk egy délután alatt sikerült. És mindezek mellett pedig folyékonyan hazudni, és madárnak nézni a jószándékú vevőt, aki épp rajta segítene, ha nem verné át. Lehet, hogy elragadtatom magam, de azt kívánom az ilyen embereknek, hogy takarodjanak innen olyan messzire, amennyire csak tudnak, ne szennyezzék jelenlétükkel ezt a kerületet, ezt a várost, vagy inkább ezt az országot. És menjen velük az összes kisstílű, tenyérbemászó ingatlanos, és az összes “befektető”, nepper, vagy hívjuk akárhogy, akik abból élnek (elég jól), hogy más embereknek tönkre ment az életük. És ha már úgyis menőben vannak, csatlakozhat hozzájuk az összes mobilbankár, vagy személyikölcsönös, vagy providentes, vagy akárkicsoda, akik szemlátomást fizetésképtelen szerencsétlen suttyókra sóznak olyan hiteleket, melyekről mármessziről ordít, hogy teljesíthetetlenek. És ezzel szépen le is tisztulna minden.

A kedves blogom kb. 3 napja nem fogad el tőlem kommenteket a saját bejegyzéseimhez. Sem Operában, sem Explorerben. Mi ez, ha nem hatalométvétel?! Használható ötleteket elfogadok, már ha maradt még valaki széles e világon, akinek hatalmában áll kommentelni a blogomhoz…

Valamiért beindulni látszanak a dolgok. Miután az elmúlt 8 hónapban körülbelül akkora érdeklődést mutattak irántam az állást hirdető cégek, mint én az alkalmazott matematika iránt, ezen a héten meglepő módon már a második állásinterjúmon estem át, vagy ha a telefonos interjú nevű elb@szott hülyeséget is annak vehetjük, akkor tulajdonképpen már a harmadikon. Ez persze még nem jelent semmit, de mindenesetre a jelek arra mutatnak, hogy valami elindult. A lakásprojektben is hamarosan döntő fordulatok következnek, bár ennek kimenetele finoman szólva is kétesélyes. Nem tudok semmi frappánsat írni, tiszta ideg vagyok, még a fogyásom is megállt a nagy izgalomban, bár az okokat lehet, hogy inkább a fokhagymás-sajtos-tejfölös lángosokban kellene keresnem…

Csupa izgalom az életem. A hét második felében például ki fog derülni, hogy egyetemi diplomával, egy közép- és egy alapfokú nyelvvizsgával fölvesznek-e részmunkaidős recepciósnak. A napokban-hetekben az is ki fog derülni, hogy meg tudunk-e venni egy kb. 15 tagú cigányzenekartólcsaládtól egy (egyébként remek adottságokkal rendelkező) nem tehermentes lakást anélkül, hogy elfutnának a pénzünkkel, vagy éppenhogy nem költöznének ki. Szétvet a kíváncsiság.

Tegnap kaptam kézhez legeslegrégebbi (24 éve tartó) barátném esküvői meghívóját. Először akkor pityeregtem, amikor kibontottam a borítékot, és megláttam a nevük kezdőbetűjét a testükkel megformáló párt, aztán akkor, mikor elolvastam a meghívó belsejébe írt idézetet (“Ahova te mégy, oda megyek, és a hol te megszállsz, ott szállok meg; néped az én népem, és Istened az én Istenem. A hol te meghalsz, ott halok meg, ott temessenek el engem is. Úgy tegyen velem az Úr akármit, hogy csak a halál választ el engem tőled.”), majd mikor elmeséltem Bazsinak, hogy mennyit pityeregtem, akkor is elbőgtem magam, immár harmadszor. Ilyen előzmények után gyanítom, nem úszom meg magát az esküvőt sem egy kiadós bőgés nélkül, de legalább nem kell különösebben sminkelnem. Bazsi szerint ez jó, mert mindenki emlékezni fog rám (a lány a sok takonnyal). Most akkor szentimentális vagyok…?!

Gondoltam egy nagyot az idén: kitaláltam, hogy kivételesen úgy fogok elmenni szavazni, hogy előtte átolvasom az összes párt választási programját, és így többé-kevésbé józan megfontolások alapján hozom meg a döntésemet. Persze tudom, hogy a választási program a legtöbb esetben nem valósul meg, de gondoltam, ezúttal majd ignorálom ezt a tényt, és feltételezem azt, hogy amit leírtak, azt úgy is gondolták.
Erre mit ad Isten, rá kellett döbbennem, hogy össz-vissz négy párt vette a fáradságot, hogy 2010-es választási programját közreadja: az MSZP, a Jobbik, az MDF és a Munkáspárt. Az összes többi pártak A) vagy nincs egyáltalán (a neten) B) vagy 2007-es, 2005-ös, ne adj’ Isten 2000-es keltezésű általános pártprogramja van! Ez vajon hogyan lehetséges? Hogy döntsek így objektíven? Hogyan VÁLASSZAK?! Persze ezek költői kérdések. Tudom, hogy senkit nem érdekel a választási program, és hogy ez az egész a marketingről és a PR-ról szól. De ez olyan lehangoló! (Majdnem annyira, mint a temetősék hitegetése.)

Ma sikerült - némi huzavona után - szóra bírni a temetőséket. Kiderült, hogy ők úgy döntöttek, hogy nem lesz miénk a ház, csak erről elfelejtettek minket tájékoztatni. Ha egészen pontos akarok lenni, akkor felajánlottak egy olyan opciót, amit, ha nem nyerünk most azonnal a lottón, akkor esélytelen lenne produkálnunk, de ezzel nyilván megnyugtatták a saját lelkiismeretüket, hogy ők megadták az esélyt. Más kérdés, hogy ez a fizetési konstrukció köszönőviszonyban sem volt a mi ajánlatunkkal. Mindegy, bosszúból nagyon morcosan gondolok rájuk, és szintén bosszúból elmentettem 18 darab panel hirdetést.

Eléggé el vagyok keseredve. Másfél hete voltunk a temetős háznál tárgyalni, és viszonylag tűrhetően közelítettek egymáshoz az elképzeléseink. Már csak a havi részletet kellett volna megbeszélni (mert egy részt készpénzben, a maradékot pedig havi részletek formájában fizetnénk), de azt mondták, hogy most úgyis elmennek egy hétre wellnesselni, addig kigondolják, és ha visszajöttek, hívnak és beszélünk a további részletekről. Ez volt másfél hete. Namármost a következők miatt nem hívhatnak:

-valakire még várnak (másik vevő)
-elálltak az eladási szándékuktól
-nem bírják eldönteni, hogy igen vagy nem (az ajánlatunkra)
-meghaltak

Számomra kizárólag az utóbbi eset volna elfogadható magyarázat arra, hogy miért nem tartják be az igéretüket. MInden egyéb esetben elvárható lenne legalább egy tájékoztató jellegű hívás, ha csak annyi, hogy hé ti seggek, soha nem lesz a tiétek a házunk, már az is jobb lenne ennél a bizonytalan állapotnál. Utálom az ilyet!

Van jónéhány olyan tévesen elterjedt kifejezés a magyarban (akár magyar, akár idegen eredetű), melyek újra és újra kiverik nálam a biztosítékot. Képzett, többdiplomás emberek szájából ugyanúgy elhangzanak egyébként, mint kevésbé képzett ajkakról. Ezt így hirtelen két dologra tudnám visszavezetni:

1) megfelelő mennyiségű és/vagy minőségű olvasmányélmény hiánya
2) a beszélt nyelvből a rossz példák szolgai módon való átvétele

Ilyen például a közkedvelt “vicAverza”.  El sem tudom képzelni, mi sarkallhatta az első elkövetőt arra, hogy a latin “vicE versa” kifejezést (melynek jelentése: “fordított helyzetben”) vicává tegye. Talán volt egy Vica nevű hölgyismerőse, és nem tudott elvonatkoztatni? Egy latin kifejezésekkel foglalkozó oldal szerint ez inkább a magyar ember játékos természetéből adódhatott, tudniillik az “ingó-bingó” vagy az “izeg-mozog” példájára megpróbált ikerszavas kifejezést produkálni. Talán azért, mert így értelmet nyert számára ez az egyébként latin nyelvismeret nélkül semmit sem jelentő szópár.
Régen sokat foglalkoztam a magyar nyelv mélyebb megismerésével, és most újra elkapott a vágy, ezért előfordulhat, hogy időről időre előkapok majd egy-egy ilyen méltatlanul félrehasznált szót, álintellektuális élvezkedés céljából.

Egy idézetes oldal bannerében találkoztam a következő mesekönyv hirdetésével: Pocak Tóni és a válás. A könyv játékos formában szándékozik a gyermeket átsegíteni a válás okozta traumán. Idézem: “Ez a mesekönyv segít abban, hogy a válás úgy épülhessen be gyermeke és az ön életébe, hogy természetes, megélhető, kezelhető folyamat legyen, és a legkevesebb félreértéssel járjon.” Biztosan másképp gondolnám, ha én kerülnék ebbe a helyzetbe (ami a mi eljövendő életünkben egyébként nem fog megtörténni), de jelenleg az agyam eldobom attól, hogy hogyan gondolhatják, hogy a válás egy természetes folyamat? Lehet, hogy rövid távon egyszerűbb a szülőnek, ha a gyereke természetesnek veszi, de hosszú távon vajon milyen értékrend kialakulásához vezethet ez? Azt gondolom, hogy a probléma elkendőzése senkin nem segít, maximum tüneti kezelés lehet. Szerintem a gyerek nem egy értelmi fogyatékos lény, akit meg lehetne téveszteni, sőt, valószínűleg már azelőtt letapogatja a kicsi szenzoraival a problémát, mi előtt az ember maga szembesülne vele. Egy válás során szerintem a legfontosabb, hogy a gyerek akkor és úgy tölthessen időt mindkét szülőjével, amikor és ahogyan azt ő igényli. Minden más csak mellébeszélés. A szüleim 4 vagy 5 éves koromban váltak el, és emlékszem, hogy senkitől nem kaptam egyenes válaszokat arra vonatkozólag, hogy apukám miért nem alszik nálunk többé. Egy vagy két évvel később nagyanyám árulta el (szemlesütve), hogy elváltak. Felháborítónak éreztem, hogy nem tőlük és nem akkor tudtam meg. Akkor éreztem hasonlót, amikor megdöglött a Cirmi cicám, de nagyanyám először azt fülletette, hogy elkóborolt, s pár hónappal később mégis elmondta. Úgy emlékszem, hogy kisgyerekként (is) szomjaztam az igazságra. Szerencsére belém nem sulykolták, hogy a válás természetes folyamat, és szintén szerencsére egy olyan értékrend alakult ki bennem, amely szerint a válás nem opció (ehhez mondjuk kellett az is, hogy Bazsi legyen a jövőbeli terveim szenvedő alanya). Szerintem (bár meglehet, hogy pedagógiai és gyermekpszichológiai szempontból nem a legelőnyösebb) mindent el kell mondani a gyereknek, és az ő kis igazságérzetére kell bízni az ítélkezést, és nem a szájába adni, hogy miként tekintsen erre az (egyébként nagyon is elkerülhető) eseményre. Igaz, így a szülő elébe nézhet néhény igazán kiadós bömbölésnek, de nem szabad alábecsülni egy gyerek lelkivilágának gazdagságát: neki is épp annyi joga van megsiratni, meggyászolni valamit vagy valakit, mint bárki másnak.

(Egyébént így visszagondolva minden rossz hírt, ami életemben ért, a nagyanyám mondott el nekem: a válást, a szeretett állatok halálhírét, a rokonok, sőt még a másik nagymamám halálát is tőle tudtam meg, pedig akkor már 17 éves voltam. Valahogy senki nem rendelkezett a családban annyi spiritusszal, hogy elém álljon ezekkel a dolgokkal, pedig nem voltam egy félelmetes valaki, sem jellemben, sem megjelenésben. És most úgy érzem, hogy határtalanul hálás vagyok neki ezekért, mert egyedül ő kezelt teljes értékű emberként - talán azért, mert ő volt az egyetlen a családban, aki ismert engem. Az ő halála volt az első olyan rosszhír, amit nem tőle tudtam meg, de tudom, hogy ha tehette volna, még azt is ő szerette volna elmondani nekem.)

A szokásos gyerek-álmom most váratlan fordulattal gazdagodott.
Újszülött csecsemőmet próbáltam naphosszat altatni - sikertelenül. Már mindent megpróbáltam, fel-alá járkáltam vele, ringattam, a lelkére beszéltem, hogy csak így tud egészségesen fejlődni - semmi. Végül nagy nehezen lecsukta a szemeit, de mikor titokban visszamentem meglesni, hogy mit csinál, az ágyában társasjátékozott (egy újszülött csecsemő, tökegyedül - logikus….). Mikor odamentem hozzá megkérdezni, hogy miért teszi ezt velem, közölte, hogy ő Woody Allen reinkarnálódott személyisége, és csak kellő flegmatizmussal tud a világra tekinteni. Azt hiszem, ezt nem fogom tudni megfejteni az álmoskönyvből, ami nem biztos, hogy baj…

Volt a Pilisben egy vadregényes telkünk egy kis rozoga kunyhóval. Kisgyerek korom óta kijártunk, a nyarak egy jelentős részét töltöttem ott, később a világ legjobb kerti bulijainak adott helyet, egyszóval kitörölhetetlenül a szívemhez nőtt, sokszor álmodom is róla. Most is ez történt. Tél volt, és Bazsival valamiért kinn kellett aludnunk a kis házban. Cserépkályhával fűtöttünk, de mivel az oldalfalak találkozásánál arasznyi rések keletkeztek, ezért folyamatosan szökött ki a hő, mi meg csak raktuk-raktuk a kályhát, de nem lett melegebb. Ezzel párhuzamosan - bár lehet, hogy ez már egy másik álom volt - egy nagy házban voltunk, ahol volt egy csecsemő is rajtunk kívül. Az álom szerint a Bazsi kisfia lehetett, ami azért furcsa, mert úgy éreztem, a gyerek nem az enyém… Mindenesetre a kisfiú valamiért meghalt, Bazsi tartotta a karjaiban. Namármost azt tudni kell, hogy az én álmaimban a hulláknak külön magatartásformájuk van, tudniillik bomlási fázisban élnek-halnak azért, hogy hozzámsimiulhassanak. Így tett a kisgyerek is, a halott kisgyerek, egyfolytában felém nyújtogatta a kis kékeszöld karjait, hogy a nyakamba csimpaszkodjon. Ha éltetek már meg ambivalens érzelmeket…

Hétvégén újabb lehetőségbe botlottunk. A ház a temetőtől kb. 30 méterre fekszik, naná, hogy szinte azonnal ráleltem a jútúbon a “House by the cemetery” című oldszkúl horror trélerjére: (18+)

Ezek után már csak sokadlagos kérdésnek tűnik a “szabad-e a temetőtől 30 méterre konyhakertet művelni” problematikája. Szerencsére az internet a soknézőpontú tájékozódás fellegvára, ezért találtam olyan véleményeket is, melyek szerint temető mellett lakni remek, csöndes a szomszédság, és este illetve halottak napján jó érzés az ablakon kitekintve a megszámlálhatatlanul sok mécses pislákoló fényét látni.